2014 első Dunai pecája

Reggeli kiruccanásunk a Dunára 9 órai kiéréssel kezdődött, bár Dávid már reggel fél 8-kor elkezdte a kiszemelt terep felépítését (beetetését). Lévén, hogy kis családommal indultunk a Dunai „piknikre” így túl korán nem érkezhettünk meg a helyszínre. Elképesztő, hogy Panna mennyire szereti a vízpartot és milyen jól érzi magát ebben a közegben, pedig még alig múlt 2 éves.

Érkezésünk után gyorsan összeraktam a motyót, hogy minél hamarabb az etetésre helyezhessem újonnan beszerzett csontis kosaraimat, gondolván arra, hogy ilyenkor kora tavasszal talán az élő csali lesz a leghatékonyabb a Duna, ezen szakaszán. Ebből a megjegyzésből már kiderül, hogy nem ragadozó halakat szerettünk volna fogni, egyébként is többségükre jelenleg TILALOM van.

Egy szó, mint száz, azt tudtuk, hogy nem akarunk ragadozó halat fogni!

Dávid leginkább azt szereti a Dunában, hogy nem lehet tudni, mi akad az ember horgára, ezért magabiztos bizonytalansággal fogtunk neki, a kijelölt hely meghorgászásának. Fél tízre már mind a két szerelékem a vízben várta, hogy valami felvegye őket a meder aljáról… Nem kellett sokat várni, 10:45-re meg is érkezett az első kapás, ami nem is lehetett volna más, mint egy általunk koránt sem kedvelt hal, a géb…

Azonban nem kellett sokat várni a következő kapásra sem, mert míg a gébet vonszoltam a partra, a Mesternek is kapása volt, egy domolykó jelentkezett be a botvégre.

20 perc után, már az én spiccem is kellemes kapálózásba kezdett, aminek a végeredménye egy partra emelt, szilvaorrú keszeg lett, életem első púpos orrú halát így a Dunának köszönhetem…

Nagyon belelkesültünk, a sűrű kapásoktól, elégedettek voltunk, hogy jól sikerült a hely az etetőanyag és a csali kiválasztása is, ám ekkor bekövetkezett, amire a legkevésbé sem számítottunk…

Ünneplő tömeg jelent meg tőlünk alig 30 méterre egy kisebb tisztáson, székekkel, asztallal és kb. 20 gyerekkel, lévén, hogy az idő nagyon kellemes volt úgy döntöttek, hogy a szabadban ünneplik meg pajtásuk születésnapját, amivel semmi baj nem is lett volna, ha nem találnak rá az egyik „sporttárs” által partra juttatott 20-30 gébre… No, itt kezdődtek a bajok. A gyerkőcök, - mint ahogy az elvárható a szabadba szabadult panelházi lurkóktól, élvezték a szabad levegőt, a természetet és ennek hangot is adtak. Úgy gondoltuk ezzel nincs semmi gond, hiszen a Pesti halak minden bizonnyal hozzáedződtek már a zajhoz, ám ezzel természetesen nem érték be gyerkőcök. negyed 12 tájban hangos felhördüléssel jelezték, hogy a focilabdájuk a Duna fogja lett és szépen megkezdte kirándulását az árral megegyező irányba, azaz a jól felépített helyünk felé. A „törpék” természetesen szerették volna, ha labdájuk nem lesz a Duna áldozata ezért, minden rendelkezésre álló eszközt próbáltak bevetni, hogy labdájukat megmentsék, ám a labda annyira messze volt a parttól, hogy a rövidke faágakkal nem érték el, ezért úgy döntöttek, hogy elkezdik kavicsokkal dobálni, hátha akkor a laszti úgy gondolja „Mégis csak kimegyek a partra, mert ezek púposra dobálnak!” , no de nem így lett a foci még messzebb került a parttól és lassan az ünneplők is megbarátkoztak a gondolattal, hogy más játékszer után kell nézniük, és mivel a kavicsok, kövek és szikladarabok közel voltak és nagyot csobbantak a vízben, ezért ezeket kezdték el felkiáltásokkal a vízbe dobálni. Gondolom, mondanom sem kell, hogy az alig 20 méterre tőlünk lévő akcióknak köszönhetően a halacskák elmenekültek az etetésről, így mi sem tehettünk mást „sógival” odébb cuccoltunk a motyót, és mivel még csak fél 1 után voltunk egy kicsivel új helyet kezdtünk belakni, és új etetést kezdtünk meg felépíteni fél kettőre kész voltunk a hely kiépítésével és beetetésével és már a motyónk is a vízben hesszelt. Mivel több, mint egy órán keresztül semmi említésre méltó esemény nem történt így szerelgetni kezdtem, gondolván arra, hogy kipróbálom a folyóvízi úszómat is, és ekkor Dávid felugrott és válaszként a rángatózó spiccemnek, bevágott és akasztott is egy bodorkát…

Így már 2:1-re megszerezte a vezetést, ám nekem sem kellett sokat várnom arra, hogy kiegyenlítsek, mintegy 20 perc elteltével, már az én kezemben is görbült a bot, és végre éreztem azt is, hogy hal van a motyó, szúrós végén. Kifejezetten örültem, amikor megláttam, hogy egy dévérkeszeg kacsint rám a vízből. Ez volt a napunk eddigi legnagyobb hala…

Jelentem a halacska a partra emelési procedúra közepette nem szenvedett sérüléseket, amit a képen láthattok az annak köszönhető, hogy éppen ívnak és ez a példány is jól érezhetően és láthatóan tele volt nász kiütésekkel.

A gébeket leszámítva ez volt a pecánk utolsó hala, lévén, hogy 7 dl csonti kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a teljes napot végigbírja, így üldögéltünk és beszélgettünk még a parton azt tervezve, hogy májusban újra visszatérünk erre a helyre, sátorral, bográccsal és némi itókával, és nomád körülmények között kihúzunk egy hétvégét, reménykedve a bőséges fogásban.

Összegezve a napot, arra jutottam, hogy 2014 első dunai pecáját sikeresen abszolváltuk és elégedettségünk abból adódik, hogy számos különböző halfajtát sikerült „meríteni” a Duna vizéből és megmutatni azt, hogy lehet a Dunán halat fogni alacsony vízállásnál is.

Reméljük sikerült kedvet csinálnunk nektek egy jó Dunai pecához, még akkor is, ha nem rekordméretű és gigászi pontyokat mutattunk meg most nektek!

Jó szokásunkhoz híven, a halacskák a fotózás után azonnal visszanyerték szabadságukat!

Görbüljön!

- Krisz -