Tisza-tavi vakáció horgász módra

A nagy, nyári forgatag közepette 2013 augusztusában szűkebb családi körben sikerült eljutnom egy hétre a méltán híres Tisza-tóhoz. Soha nem pecáztam még itt ezelőtt.  A legtöbb harcsás, süllős, balinos joyride szülőhelye ez a földrajzi szemlélettel nézve öregnek abszolút nem mondható, 1973-ban mesterségesen létrehozott szigetlabirintus. Mondanom sem kell, hogy be voltam sózva rendesen, az összes pecás cuccomat bekészítettem, de sajnos a horgászat az érkezés napján elmaradt, mivel este már nem sikerült horgászjegyet venni. Viszont jó alkalom volt ez arra, hogy tiszafüredi szállásadóinkat kikérdezzem a környék jellegzetességeiről, a nyerő pecáshelyekről. Sajnos a csalódást csalódás követte, ugyanis a helyi góré közölte, hogy „ilyen melegben az igazi környékbelieket nem lehet látni a parton, mivel ők tudják, hogy a Tisza-tavi lógatás ideje az ősz, ilyen melegben (nappal akár 40^oC) gyakorlatilag semmit nem lehet fogni”. Szomorúan konstatáltam, hogy a helyzet nem túl rózsás, és a prognózis nem kecsegtet túl sok jóval. Meg kell jegyeznem, hogy az effajta információk azért nem veszik el teljesen a kedvem, ha más nem fog semmit, akkor legalább nem kínos, ha nálam sem görbül a bot. Pontosan megterveztem a hetet horgászat ügyileg. A hét elején partipeca, a hét második felében csónakos cserkelés. Természetesen azért a szünetekben a vízben hűsöltem, és a környék nevezetességeit is megnéztük, de arról már elég sokan írtak, így szerintem egy ilyen oldalon ez irreleváns. Szóval a második napon, amikor már minden dokumentet leügyeztünk, és az etetőanyag is megvolt, egy előző nap kiszemelt partszakaszt próbáltam ki Tiszaörvényen. Már az érkezéskor lehetett látni, hogy húznak el a parttól az éles szemű balinok, melyek addig a sekélyben horgonyzó küszöket habzsolták. Amit ekkor meghorgásztam, tulajdonképpen szűkebb értelemben véve nem a Tisza-tó volt, hanem maga a Tisza, melyet szigetek vágnak el a tótól, de szerintem nem lehet azért teljesen elkülöníteni a kettőt. Az élő Tisza nagy sodrása miatt nem etettem messze, inkább a lassuló vizet kerestem. Közben folyamatosan raboltak a balinok. A helyi öregek szerint is igen nehéz megfogni a darabosabb példányokat rendkívüli rafináltságuk miatt. Tapasztalati tény, hogy kishalbőségben különösen nehéz a klasszikus módszerekkel kicselezni őket. Azért csak nem hagyott nyugodni a dolog. Ragadozó halak esetében az élő csalit preferálom, viszont ha nem kishallal próbálkozom, akkor az esetek 90 %-ában a wobblerre esik a választásom. A drága wobblereket sajnálom ismeretlen vízen leszakítgatni, ezért beszereztem egy csomó olcsóbbat, melyekkel már bártan dobálok. Vannak ezek közt is sikeres darabok, melyek akkor is adtak halat, amikor a vén rókák semmit nem fogtak. Visszatérve a történésekhez, az első balinokat méltató dobásom akadt. Nem is akárhova, nem is akárhogy, az egyik kedvenc műhalam (amivel a Ráckevei-Dunán is sikeresen szedtem le egy szép fogast a keszeges etetésről) hullámsírba merült. A második dobás azonban már halat talált, és egy szép, egészséges balin virgonckodott a horgon.

Horogszabadítás után mehetett is vissza, éltető elemébe. Még dobtam párat, de az őnök kitanulták a dolgot, így megvizsgáltam, beérett-e már az etetésem. Gyakorlatilag még be sem ért a cájg, már törölte is el egy jó harmincdekás dévér, majd még egy és még vagy nyolc másik. Figyelmeztettek a rendkívüli törpeharcsa állományra is, amit ekkor még nem tapasztaltam. Bár fogtam egyet az etetésen, de az is az a jó kövér húszcentis volt.  A következő napokat szintén e szerint a szisztéma szerint töltöttük, fogtunk is rendesen, de mivel halat nem szeretünk pucolni, pláne nyaraláson, és mivel 20 méterre volt az étterem, minden „áldozatot” visszaeresztettünk.

A hét második felében jött a nagy attrakció, a rocsós kaland. A környék jellegzetessége, hogy majdnem mindenki evezőt/csónakmotort ragad és vízre száll, hogy a halak nyomába eredjen. Egy nem kimondottan húzós összegért cserébe egy egész napra kölcsönözhetünk csónakokat, ráadásul az ár alkuképes. A kikötőtől nem is mentünk nagyon messze, kinéztünk egy pofás helyet és nekiláttunk a munkának. Epres etetővel kínáltuk a keszegsereget. Regénybe illő táj tárult elénk, horgász szebbet nem kívánhat. A fa árnyékában csuka rabolt, persze olyan akadók közt, hogy megdobni lehetetlen, látszott, ahogy a nádasból a nádat félretolva lopakodtak elő nagyobb pontyok vagy amurok. Az etetés szinte azonnal keszegeket, bodorkákat vonzott a csónak köré. A kapások azonban nemsokára elcsendesedtek, majd egészen más, vehemens, rohanós kapások következtek, megérkeztek a már emelgetett törpék. Tudtuk, hogy az etetésünknek annyi, szóval nagyot gondoltunk, és halszeletet tűztünk fel, majd vártunk mi lesz. Nem maradt el az eredmény, egy majd harminc centis törpe akadt a horogra. Ezzel a tapasztalattal gazdagodva vártuk a következő nap reggelét, amikor már korán kimentünk a vízre. Édesapámmal megbeszéltük, hogy a nagyobb törpékből jófajta paprikást készíthetnénk, így a főhal ez lett. Azért próbálkoztam a wobblerrel is. Ami Tiszaörvényen jól működött itt is bevált. Ugyan nem óriási, de szép balin ficergett ismét a horgon. Mivel a Nap az ég közepét karcolta már, és a keszegek és a balinok sem zavartak már minket, nekiláttunk ördögi tervünk beteljesítésének, a törpe-portyának. Szinte csak kizárólag halszelettel próbálkoztunk.  Ha azt mondom, kb. 30 törpeharcsa akkor mindenki tudja, hogy nem egy nagy szám, de ha hozzáteszem, hogy majd mind 30 centi körüli, akkor már a képlet módosul, és azt mondhatjuk, hogy ez egy tekintélyes vacsoraadag. A zsákmány láttán még a csónakkölcsönzős srác is elismerően bólogatott. Az utolsó napon már csak egy kevés pecára maradt idő, amikor is Krisz húgának tettem könnyelmű ígéretet, miszerint fogok neki keszeget, mivel a Mátkám más halat nem hajlandó megenni. Mondanom sem kell, nem sikerült. Egész héten dobáltam vissza a dévéreket, amikor meg kellett volna, akkor még egy mozdítás sem volt. Mentségemre szóljon, hogy akkor tényleg nem is fogott senki a környéken semmit, ráadásul megjelentek a jetskisek, úgyhogy az esti menü Mátrai borzas szelet maradt rizibizivel meg jófajta söröcskével. 

- A Mester -